A csángók asszimilálása

Az 1800-as évek elején azonban – ahogy egész Európában, Moldvában is – felébredt az, amit hivatalos szóval nacionalizmusnak nevezünk. Az a törekvés, hogy egy országban egy nyelv és egy vallás legyen, ami azt jelentette, hogy aki nem az uralkodó vallást és nyelvét követi, annak be kell olvadnia és el kell fogadnia a többség vallási, nyelvi és kulturális uralmát. Ekkor kezdték az első állami iskolákat építeni Moldvában is, amelyek azonban már kezdettől fogva mind román nyelven tanították. A magyar nyelv visszaszorult a családi életbe és az egyházba, 1893-ban azonban királyi rendelet utasította a Jászvásáron (Jasi) létesített római katolikus, de román püspökséget, hogy a katolikus egyházakban az istentisztelet nyelvét románra kell változtatni mindenütt.

A II. világháborút követően kezdődött a moldvai csángóság történetének legbiztatóbb szakasza. Ekkor Romániában a csángókat is magyar nemzetiség részeként kezelték. Így 1947 és 1955 között az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak. Bákóban magyar nyelvű tanítóképzőt létesítettek. A csángók köréből kerültek ki a papok, akik magyarul gyóntattak, és így a templomokban ismét magyar szó hangozhatott fel.

Ezt a rövid pozitív periódust azonban Európában példa nélküli asszimilációs intézkedések követték az 1950-es évek közepétől. A templomokban tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni és a magyar iskolákat, óvodákat bezáratták. A magyar öntudatú csángókat megfélemlítették, üldözték. Tilos volt akár az erdélyi magyarokkal, de leginkább a magyarországiakkal való bármilyen kapcsolatteremtés.

Ezek után nem is csoda, ha a csángók öntudata nem erős, ha félnek bevallani magyarságukat. A legutóbbi, 1992-es népszámlálás adatai szerint 2062 csángó él Moldvában. Nem hivatalos források azonban néhány tízezerre becsülik számukat Moldvában. Egyes feltételezések szerint pedig a Moldvában élő negyedmillió római katolikus is csángó eredetű. Mivel a románok ortodox vallásúak, így aki a katolikus vallást gyakorolja, az vagy magyar, vagy magyar származású.